Hírek

Ez a cikk nem oldja meg a futballpályákon jelentkezõ rasszizmus problémáját

2021.06.10

Ez a cikk nem oldja meg a futballpályákon jelentkező rasszizmus problémáját

(Antonio Rüdiger, a Chelsea védőjátékosa The Players’ Tribune-ben megjelent írásának fordítása)

Forrás: https://www.theplayerstribune.com/posts/antonio-ruediger-champions-league-soccer-racism-chelsea

A címlapkép forrása: https://leomessibirthday.com/chelsea-boss-tuchel-admits-things-got-heated-between-kepa-arrizabalaga-and-antonio-rudiger/

 

N*****-nek neveztek.

Azt kiabálták nekem, „menj, egyél banánt”.

Minden alkalommal, amikor labdához értem, huhogtak.

Nem csak néhány ember, hanem a Lazio szurkolók egy jelentős része a 2017-es fővárosi rangadón.

Nem ez volt ellenem életemben az első rasszista támadás, de ez volt a legrosszabb. Ez valódi gyűlölet volt. Tudod, amikor látod a szemükben.

Abban a pillanatban nem reagáltam. Nem vonultam le a pályáról. Nem akartam ezzel erősíteni a gyűlölködőket. De legbelül, mindegy milyen erős, egy ilyen eset egy érző emberi lényt egész életére megbélyegez.

És bármikor, amikor ez történik, hogyan reagál a futballvilág?

Az emberek azt mondják, ”annyira borzasztó”.

A klubok és a játékosok posztolnak egyet az Instagramon: „Vessünk véget a rasszizmusnak!!!”

Mindenki úgy viselkedik, mintha „csak néhány idiótáról” lenne szó.

Tartanak egy vizsgálatot, de nem történik semmi. Minden egyes alkalommal kerekítenek egy nagyobb szociális média-kampányt, mindenki meg van elégedve magával, aztán minden marad a régiben.

Sosem változik meg semmi igazán.

Mondd, miért van az, hogy a sajtó, a szurkolók és a játékosok 48 óra alatt leállították a Szuper Ligát, de amikor nyilvánvaló rasszista zaklatás történik egy stadionban vagy az online térben, az mindig „túl bonyolult”?

Talán mert mégsem néhány lelátói idiótáról van szó.

Talán mert sokkal mélyebben gyökerezik ez.

Tudod, nagyon sokszor gondolok Daniele De Rossi-ra. Odajött hozzám a Lazio meccs után és olyasmit mondott, amit előtte sosem hallottam senkitől. Még mindig eléggé zaklatott voltam érzelmileg, nagyon dühös voltam. Rossi leült velem szemben és azt mondta, „Toni, tudom, hogy sosem fogom ugyanazt érezni, mint te. De hadd értsem meg a fájdalmad. Mi megy végbe most benned?”

Nem tweetelt. Nem posztolt fekete négyzetet. Ehelyett törődött velem.

Sok ember sok mindent mond a futballszakmában a nyilvánosság előtt, de soha nem mennek oda hozzád személyesen. De Rossi tényleg tudni akarta, hogyan érzek. Ő egy klub-ikon volt. Egy legenda. Amikor először mentem be az öltözőbe, már a látványa is azt éreztette velem, hogy én csak egy ideges kisgyerek vagyok.

De a legkeményebb pillanataimban De Rossi úgy törődött velem, ahogy egy emberi lénnyel kell. Meg akart érteni.

Néhányan esetleg kellemetlenül érzik magukat amiatt, amit mondok? Talán, de tudom, hogy az egész világ nézi majd a hétvégi Bajnokok Ligája döntőt és kihasználom az alkalmat, hogy a valóságról beszéljek.

Ez nem egy tízperces párbeszéd.

Ez nem egy Instagram poszt.

Ez az életem.

Akarod hallani a történetem? Akarsz érteni engem?

 

A kép forrása: skysports.com

A gettóban van egy mindenki által ismert kód.

Nem érdekes, ki vagy, ha Neuköllnben nőttél fel mint én, vagy Párizs külvárosaiban, vagy a világ bármelyik bevándorló negyedében, tudod a kódot: ha látod valakinek az édesanyját az utcán cipekedni a bevásárlással, eldobsz mindent a kezed ügyéből és segítesz neki.

Nem érdekes, hogy öt perce még a fia ellen küzdöttél a focipályán, fogod a szatyrokat és segítesz elvinni az ajtajáig!!! Ez a feladatod.

Szabály, hogy bár különböző hátterű emberek vagyunk, otthon különböző nyelveket beszélünk, de vállt vállnak vetve élünk a negyedeinkben.

Bármi bárhogyan sújt is bennünket, ezeken a helyeken együtt kell megélnünk a sorsunkat.

Hideg világ ez. De az emberekben melegségre lelhetünk. Ez az egyik első lecke, amit gyerekként megtanulunk.

Sajnos mindenki kemény leckéket tanul.

Egy napon a házunk mellett sétáltam az utcánkban, amikor megláttam egy idős német hölgyet, amint a bevásárlását cipeli. Olyan volt, mint egy nagymama, gyenge és harcos. Odamentem, hogy segítsek. Mondtam, „Segítek vinni a szatyrokat, elbírok velük.”

Sosem felejtem el az arckifejezését, ahogy hozzám fordult, a félelmet, ami kiült az arcára.

Azt hitte, el akarom lopni a szatyrokat.

Tényleg azt hitte, hogy ki akarom rabolni.

Csak egy pillanat volt az egész. De visszafordíthatatlan pillanat. Az ártatlanságom veszett el akkor.

A pillanat, amikor megértettem, „Ó, hát vannak emberek, akik mindig ezt látják majd bennem, hé? Itt születtem, de néhány németnek sosem leszek német.”

Keserédes ez, mert Németország adott mindent a családomnak. A szüleim a Sierra Leone-i polgárháború elől menekültek. Sok ember nem tudja, mi történt ott akkor. Afrika? Mi az az Afrika? Kép csupán egy tv műsorból, felfúvódott hasú éhező gyerekekről. Rosszul érzed magad egy pillanatig, aztán elkapcsolsz. Sok embernek ez Afrika. A harmadik világ, egy elfeledett világ.

Ezt hívjuk „macska a fán” mentalitásnak.

Amikor egy polgárháború sújtotta területről érkezel egy olyan helyre, mint Németország, először sokkoló az érzés, amikor bekapcsolod a tévét, és a híradóban egy macskát látsz, amint fennragadt egy fán. Maga mászott fel oda. És most épp pihenget. Mit tesznek az emberek? Küldik a rendőrséget és a tűzoltókat a cicáért. Az emberek összegyűlnek a fa körül. Néhányan sírnak. Felküldenek egy tűzoltót létrán, aki megmenti a macskát, takaróba csavarják és tejet adnak neki. Mindenki örül.

A tűzoltó hőssé válik. A macska hőssé válik.

De kétmillió, polgárháború miatt otthonát elhagyni kényszerülő ember Afrikában?

Az csak egy szám. A cicáért sírnak. Az afrikaiakra inkább rá se akarnak nézni.



A kép forrása: Antonio Rüdiger - Twitter

Tisztázzuk: a szüleim nagyon sokat köszönhetnek Németországnak azért, hogy itt élhetnek. Sosem hívták Neukölln-t gettónak. Ehelyett számukra ez inkább a „földi mennyország” volt. Lövések nélkül. Éjszakai bombázás nélkül.

Szegénység, de béke.

Gazdagnak lenni számunkra valami mást jelentett. A gazdagság számunkra az, hogy volt ételünk, volt mit inni. Ha kerül az asztalra egy nagy tál rizs és csirke? Aznap gazdag vagy, barátom.

Számomra a futball nem álmodozás volt, hanem túlélés.

Pályaválasztás, mintha azt akarnám eldönteni, vízvezeték-szerelő, pék vagy ügyvéd legyek. A bizonyítás útja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy autókról, a Bajnokok Ligájáról vagy ilyesmikről álmodtam. Arról szólt ez az utazás a futball világába, hogy a családom kikerüljön Neukölln-ből.

Emlékszem a konkrét pillanatra, amikor erre rájöttem. A konyhában álltam és egy kis pénzt kértem anyámtól. Osztálykirándulásra vagy valami ilyesmire. Csak néhány euróról volt szó. De nem tudott adni.

Emlékszem, mi fájt igazából. Nem az, hogy nem tudott adni. Az arckifejezése fájt. Anyánkat mindenkinél előbb ismerjük meg. Fájdalmas volt látni az arcán, hogy annyira szerette volna odaadni azt a pénzt, de nem tudta.

És akkor azt mondtam magamnak: „Fel kell nőnöm, ki kell juttatnom innen a családomat.”

Nyolc éves lehettem. Komolyan.

Ha nem egy bevándorló negyedben nőttél fel, azt gondolhatod, hogy túlzok. De garantálom, hogy lenne azon a környéken olyan, aki erre azt felelné: „Nyolc éves voltál? Szerencsés vagy, nekem már hat évesen fel kellett nőnöm.”

A kívülállóknak gyakran nehéz ezt megérteni.

Emlékszem, amikor Thomas Tuchel lett a Chelsea edzője, érdekes dolgot kérdezett tőlem. Nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten németek vagyunk, de előtte nem ismertük egymást személyesen, és én nehéz időszakot éltem át, mielőtt Tuchel átvette a csapatot, szóval, amikor bejött az öltözőbe, megpróbált felmérni, megismerni engem.

Azt mondta, „Toni, hadd kérdezzek valamit, láttalak játszani, és annyira agresszív vagy a pályán. Rengeteg érzelemmel futballozol. Honnan jön mindez?”

Elmeséltem neki a történetem. Beszélgettünk egy ideig. De igazából csak egy szót kellett mondanom…

„Neukölln.”

Ilyen egyszerű ez.

Olyan keményen játszottam a betonpályákon, hogy minden cipőm csupa lyuk volt. Igazából már szandálokká váltak. Olyan kemény voltam, hogy az emberek elkezdtek Rambónak szólítani.

Úgy játszottam, mint akinek sok bizonyítanivalója van. Mert volt is.

„Nem tartozol ide.”

Tudod hányszor hallottam ezt?

Tudod hányszor mondták nekem, hogy menj vissza Afrikába?

Tudod hányszor neveztek n*****-nek?

Nyolc évesen meg kellett kérdeznem apámat, „mit jelent az, hogy n*****?”

Néhány gyerek a suliban a csokicsókot (németül schoko küsse, magyarul négercsók) n*****csóknak hívta. Én meg azt se tudtam, mit jelent a szó, így amikor hazamentem, megkérdeztem apámat, aki valami nagyon éleslátó dolgot válaszolt.

Azt mondta, „Az egy nagyon neveletlen szó, fiam. De a suliban a srácok azért használják, mert a szüleik otthon is használják.”

Ha úgy nősz fel, hogy így hívnak a többiek, van választási lehetőséged: dönthetsz úgy, hogy a méltóságod megőrizve figyelmen kívül hagyod, vagy harcolsz.

Sok esetben kellett harcolnom. Sok esetben harcoltam addig, amíg vér nem folyt. Ez a mentalitás alakított futballistaként.

Megvolt az álmom és én megtettem, amit meg kellett tennem, hogy elérjem.

Sosem felejtem el a napot, amikor 15 évesen elhagytam a családom, hogy csatlakozzak a Borussia Dortmund akadémiájához. Anyám egész héten sírt. Nem akarta, hogy menjek. Még ma is, ha arra az egy hét sírásra gondolok... hú. Annyi érzelmet, annyi fájdalmat szabadít fel.

De amikor eljött az indulás pillanata, azt mondtam neki, „Egy nap ez mind kifizetődik. Egy nap együtt leszünk újra.”

Emlékszem, amikor becsuktam az ajtót magam mögött, azt gondoltam, „Te már egy lépéssel kintebb vagy, de a családod még mindig itt van. Magaddal kell húznod őket.”

Ez 13 évvel ezelőtt volt, de mintha tegnap történt volna.

Sosem gondoltam, hogy egy nap a Bajnokok Ligája döntőjében fogok játszani. Tudod, hány tehetséges gyerek van, akikkel együtt nőttem fel az utcán, és akik sosem hagyták el a környéket?

Ha egy olyan helyről jössz, mint Neukölln, nem csak más tehetséges játékosok kell legyőznöd, hogy a csúcsra kerülj. Egyben a tudatlanság ellen is harcolsz. Amikor a VfB Stuttgart fiatal játékosa voltam Németországban, sosem tapasztaltam olyan közvetlen zaklatást, amilyet Olaszországban. Sokkal kifinomultabb módon történt ez Németországban.

Ahogy játszol néhány rosszabb meccset, a sajtó elkezd vájkálni a hátteredben. És végül hogy hívnak téged minden alkalommal?

„Atonio Rüdiger, Berlin-Neukölln-ből.”

„Ó, milyen agresszív. Mennyire kemény. Hát igen, mert Neukölln-ből jött.”

Amikor az edzőpályán küzdesz egy bizonyos környékről származó emberként, mit mondanak? Nagy versenyző vagy. Vezető személyiség.

És ha egy másfajta környékről jöttél? Gengszter vagy. Veszélyes ember.

Látod, hogyan kezdődik? Körmönfont különbségtétellel. Ugyanaz a személyiség, másfajta címke.

És aztán eljutsz Olaszországba, ami egy újabb szint. Tisztázzuk: Szeretem Olaszországot, szeretem Rómát. Az emberek megölelnek, megcsókolnak az első találkozáskor. Egy igazán melegszívű kulturális közeg. De a sajtó egyes munkatársai folyamatosan játszmákat játszanak, és ezek a játszmák nagyon veszélyesek lehetnek.

Az első fővárosi rangadón semmi problémám nem volt a Lazio ultráival. Nem történt semmiféle zaklatás. De a második rangadó előtt adtam egy interjút és a riporter a Lazio edzője, Simone Inzaghi felől kérdezett engem.

Azt mondtam, „Ó, nem igazán ismerem őt, de úgy hallom, jó munkát végez.”

Úgy értettem, nem ismerem őt személyesen. De a riporter beletett egy csavart a válaszomba, hogy úgy hangozzék, mintha tiszteletlen lennék Inzaghival szemben. Mintha azt mondtam volna, hogy sohasem hallottam róla. Szándékosan olajat öntött a tűzre. És itt indult be a szociális média gépezete és semmit sem tehettem ellene. Mire a mérkőzés elkezdődött, én voltam az aljas gazember és minden felfordult körülöttem.

Emiatt nevetek mindig, amikor valaki azt kérdezi tőlem, „Miért történik a rasszista abúzus? Ki tesz ilyen szörnyűséget?”

Hát, vessünk egy alaposabb pillantást a helyzetre. Nézzünk fel a lelátóra.

Mi történik, ha valaki a meccs közben zaklató dolgokat kiabál? Mit tesznek az emberek körülötte? Legtöbben úgy tesznek, mintha semmi se történne. Talán még nevetnek is rajta. Elnézőek, hiszen ők maguk „ártatlanok”.

Menjünk tovább. Mi, labdarúgók is a rendszer részei vagyunk. Hányszor folytatunk a mostani írásomhoz hasonló mély beszélgetéseket az öltözőben? Nem túl sokszor, hogy őszinte legyek. Úgy tűnik, túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy a való élet dolgairól komolyan beszélgessünk. Mindig a PlayStation, az Instagram, az autók, a következő meccs - mindig van valami, ami eltérít bennünket a komoly beszélgetésektől.

Miért érezzük kényelmetlenül magunkat? Miért beszéljünk olyasmiről, ami szomorúsággal tölt el bennünket? Már így is túl nagy a teljesítménykényszer.

Mit teszünk tehát ehelyett? Posztolunk néhány képet az Instagramra.

„Elég legyen a rasszizmusból!!!”

Posztolás, posztolás, posztolás. Olyan, mintha valamit tennénk. Pedig ezzel még semmit sem tettünk. Semmi nem változott.

Nem az én dolgom tudni, miért van ez így. De tudom, milyen íze van.

Keserű.

Ez egy keserű íz.

A kép forrása:footballfancast.com

Kérdezhetitek, miért beszélek most erről. Nos, vessünk egy pillantást arra, mit tapasztaltam ebben a szezonban a Chelsea-nél. Csupán négy hónappal ezelőtt nekem végem volt. Ha abból az időből olvasol cikkeket az angol sajtóban, egészen más képet kapsz rólam, mint amilyen valójában vagyok. Még csak azt se mondhatom, hogy félreértettek. Merthogy inkább úgy éreztem magam, mint az ember, akiről az égadta világon semmit nem is tudnak.

Csak egy név voltam.

„Rüdiger.”

Az voltam, amit a sajtó írt rólam, hogy vagyok. A dolgok rosszul mentek, nem játszottam sokat és könnyű préda voltam, mint bűnbak.

Biztos vagyok benne, hogy olvastatok erről mindent.

Én voltam az oka, hogy az edzőt kirúgták.

Rossz hangulatot keltettem.

Pontosan tudjátok, miről beszélek.

És a rasszista támadások, amiket ebben az időben kaptam a szociális médiában, őrületesek voltak.

És nagyon világosan akarok fogalmazni. Nem hiszem, hogy az angol sajtó azért kezdett ki, ahonnan jöttem, vagy azért, amilyen színű a bőröm. De akarom, hogy az emberek megértsék, hogy mi történik, ha az efféle dolgok írásban jelennek meg róluk.

Ha belenézünk a rólam szóló kommentekbe, az emberiség nagyon sötét oldalát tapasztalhatjuk meg. Azokból a kommentekből megérted, hogy mint társadalom, hosszú-hosszú út áll még előttünk.

És nézd meg, milyen gyorsan meg tud változni a történet. Négy hónapja a szociális média azt mondta, hogy értéktelen vagyok. Kai (Kai Havertz) nem volt elég jó. Timo (Timo Werner) nem volt elég jó. Senki nem törődött azzal, hogy Kai és Timo a pandémia közepén költözött egy másik országba. Senki nem törődött azzal, hogy emberi lények és nem robotok vagyunk. Nem számít. Mind értéktelenek voltunk.

Most négy hónappal később vagyunk az időben és döntősök a Bajnokok Ligájában.

Ez talán jó lecke lesz mindenki számára. Talán. De ebben korántsem vagyok biztos. A leckékkel az a helyzet, hogy figyelni kell rájuk, ha tanulni akarsz belőlük.

Hány ember akar igazán odafigyelni?

Hány ember látta ezt a posztot és lájkolta, csak mert jó érzéseket keltett benne?

Hányan olvasták el és gondolkoztak el mélyebben a szavaimon?

Tudod, mi a vicces? Néha az emberek azt mondják, „Toni, miért foglalkozol velük? Ezek csak a szociális média trolljai. Nem igazi emberek.”

Na ne már!

Az elmúlt hetekben számos üzenetet kaptam, amelyek lényegében a következőt üzenték:

„Toni, Bocsánat.”

Ezek nem trollok. Ezek valódi emberek, akik bocsánatot kérnek tőlem azokért a szörnyű zaklatásokért, amiknek kitettek januárban.

Tegyétek fel a kérdést magatoknak, miért csinálják ezt? Gondoljátok, hogy magukba néztek és önkritikát gyakoroltak? Gondoljátok, hogy mélyen a tükörbe néztek?

Nem tudom. Talán igen, talán nem.

De tudom, hogy győzni fogunk. Most már hasznos vagyok a számukra. Talán még emberszámba is vesznek emiatt.

Nincs semmi gyűlölet bennem ezen emberek iránt. De egyet mondanék nekik: ha őszintén mondjátok, amit mondtok, és tényleg sajnáljátok a korábbiakat, ne tweeteljetek.

Egy percre szakadjatok el a telefonotoktól. Hagyjátok abba a tweetelést.

Tanuljatok. Olvassatok el egy könyvet a feketék történelméről, és nyissátok meg magatokat más emberekkel kapcsolatos tapasztalatoknak. Sokkal többet ér ez, mint egy tweet. Ez lehet a kezdőpont.

Figyeljetek, nem vagyok naiv. Nem gondolom, hogy a dolgok megváltoznak egy éjszaka alatt. Nem gondolom, hogy a futballvilág összefog és egy nap alatt végez a rasszizmussal úgy, ahogy a Szuper Ligával tette.

Nem oldhatjuk meg a problémákat egy szociális média-kampánnyal vagy ezzel a cikkel.

Túl sokat éltem a nagybetűs életet ahhoz, hogy gyermeki reményeim legyenek.

De nem vagyok mentes a reménykedéstől. Folytatom a küzdelmet – örökké. Mert tudom, hogy vannak olyan emberek köztetek, akiket érdekel. Tudom, hogy vannak, akik igazán meghallanak engem.

Nektek, értetek beszélek őszintén.

Nektek, értetek játszom a Bajnokok Ligája döntőjében.

Ti vagytok azok, akik velem szenvedtek, velem sírtak.

És, Isten bizony, ha felemelhetem a kupát szombaton, ti is felemelhetitek a kupát, együtt azzal a Neukölln-i kisfiúval.

  1. május 27.

(A Chelsea 1-0 arányban legyőzte a Manchester City-t, ezzel második alkalommal nyerte meg a Bajnokok Ligáját.) 



A kép forrása:aninews.in